Tudom, hogy a búcsúkoncertek nagyon divatosak, ahogyan a búcsú-búcsúkoncertek is, meg ezek továbbfejlesztett változatai, a búcsú-búcsú-búcsú-koncertek. Én viszont nem fogok ilyesmiket tartani, és hogy egyszer és mindenkorra elfelejthessem Duncant, szeretnék tisztázni néhány kérdést, melyek az elmúlt években gyakran felmerültek velem kapcsolatban. Kezdjük a pszichiátriával való viszonyom hátterével.

Néhányakat talán majd zavar, hogy nem leszek kellőképpen precíz, és nem választom külön a biológiai pszichiátria, a társadalmi pszichiátria, a tradicionális pszichológia, a humanista pszichológia, a Freud-féle, a Jung-féle, az Adler-féle pszichoanalízis (stb.) kétszázhatvankétezer különféle iskoláját és irányzatát, de nem fogom. Ha precíz akarnék lenni, már a cím is olyan bonyolult lenne, hogy azt ember nem lenne képes kiolvasni. Így én egyszerűen csak a pszichiátria és a pszichológia szót használom majd, tudva, és jelezve, hogy ez nem pontos.

Már Az elme gyilkosai 2000. októberi megjelenése óta folytak találgatások az Interneten arról, hogy mi a bajom a pszichiátriával. Többen is tudni vélték, hogy valamilyen szervezet vagy egyház megparancsolta nekem, hogy írjak rosszat a pszichiátriáról, és ez húzódik meg a háttérben. Na, akkor most nézzük a valóságot.

Volt egy gyengeelméjű apám, aki tele volt komplexusokkal, gyűlölettel és dühvel, és élete összes kudarcáért a családján állt bosszút. Elsősorban pedig rajtam, mert én voltam a fekete bárány, aki állandóan szembeszállt vele. Még kisgyerekként apám elvitt pszichológushoz, abban a reményben, hogy megjavítják az agyamat, és belátom, hogy ő az úr és én vagyok a szolga. A pszichológusnak elmeséltem, hogy milyen is „otthon” az élet, mire berendelték apámat, aminek az lett a következménye, hogy többé nem kellett pszichológushoz mennem…

Tizenhat évesen találkoztam ismét a pszichológiával. Ekkor már nagy útkereső korszakomat éltem, és mindenbe belebonyolódtam, ami az utamba került. A Széchenyi Könyvtárba jártam olvasgatni és jegyzetelni. Néha egész napokat a könyvtárban töltöttem, és nagyon élveztem. Szakkönyveket, szakfolyóiratokat és disszertációkat olvastam, és spirálfüzeteket írtam tele a jegyzeteimmel.

Tizennyolc éves koromra már élsportolói életet éltem, és az edzés tette ki az időm nagy részét. Profi akartam lenni, ezt láttam kitörési lehetőségnek. Féltem, hogy a lehető legrosszabbkor hívnak majd be katonának, ezért elmentem a főparancsnokságra, és kérvényt adtam be, melyben kifejtettem, hogy sportolói pályafutásom miatt szeretnék azonnal túlesni a katonaságon. Röviddel tizennyolcadik születésnapom után be is hívtak, de egyáltalán nem az várt, amire számítottam.

Négy nap katonai szolgálat elég volt ahhoz, hogy rájöjjek: ha lehúzok másfél évet, teljesen és végérvényesen tönkre megyek. Egyetlen hete sem voltam még a laktanyában, és máris ijesztő mértékben legyengültem, lelassultam, és lemerevedtem. Például annyira elmerevedtem, hogy nem tudtam lazítás nélkül lemenni spárgába. A bevonulásomat megelőző egy évben a hét hat napján átlagosan napi két edzésem volt, és ezzel összevetve a katonai alapkiképzés semmilyen megterhelést nem nyújtott. A katonaságnál még arra sem volt esélyem, hogy az addig elért szintemet megtartsam. Pánikba estem, hogy véget ér a sportpályafutásom, és eldöntöttem, hogy leszerelek. Ennek érdekében sürgősen éhségsztrájkba kezdtem.

Négy napig nem ettem és nem ittam semmit. Eközben a politikai tiszt folyamatosan fenyegetett, hogy ha nem hagyom abba, hadbíróság elé állítanak és börtönbe zárnak, legalább három évre. De nem hagytam abba, és az ötödik napon bevittek a budapesti katonai kórház pszichiátriai osztályára.

Két hétig voltam a pszichiátriai osztályon, összezárva huszonnyolc szimulánssal. Olyan volt, mint a filmekben: mindenki színészkedett, a bakák szerencsejátékokat játszottak, fűzték az ápolónőket, lazultak a büfében, és titokban szeszt készítettek arcvízből és más egzotikus hozzávalókból.

Két hét után ideiglenesen leszereltek, pszichológiai alkalmatlanság miatt. Az egyik ápolónő megsúgta nekem, hogy ha azt akarom, hogy soha többé ne hívjanak be, járjak pszichológushoz, és megadta egy intézet nevét. Így a katonaság után bő egy évig jártam egy pszichológusnőhöz, aki heti egy órában próbált lebeszélni arról, hogy írjak. Azt mondta, hogy ez nehéz pálya, és elég, ha valami átlagos foglalkozásom lesz, és pontos vagyok, meg barátságos, és nem kell nagy álmokat dédelgetni.

1990-ben megint felbukkant a katonai behívó réme. Pszichológusom bejelentette, hogy úgy tudom magam leszereltetni végleg, ha befekszem egy hétre a pszichiátriára. Mondtam, hogy rendben, simán kibírok egy hetet jó fej szimulánsok között! Kaptam egy beutalót, mellyel besétáltam az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetbe (OPNI), és kértem a felvételemet. Mondtam, hogy maximum egy hétig maradok, és semmilyen injekcióba vagy gyógyszerbe nem egyezem bele. Mondták, hogy rendben, és itt írjam alá.

Aláírtam. Utána bekísértek egy lepusztult folyosóra, be az egyik hatalmas kórterembe, ahol átöltöztem, majd kaptam egy injekciót…

A második napon elvittek teszteket kitölteni. Ültem a székben, hihetetlenül lelassulva, eltompultan; a Haloperidol mellékhatásai miatt folyt a nyálam, és elállíthatatlanul rángott a fejem. Ebben az állapotban csináltattak velem IQ-tesztet, és megállapították, hogy átlagos IQ-m van…

Olyan volt ez a hely, mint egy rémálom, és úgy éreztem, ilyen lehetett egy koncentrációs tábor. Bent az intézetben hallottam néhány rémtörténetet, és magam is láttam néhány drámát, embereket, akik elvesztek, mert a Folyosó Ura, egy semmi kis ember (a „Professzor úr”) úgy találta jónak. Én is megtapasztaltam, milyen az, amikor egy másokat tárgynak néző, aljas és kicsinyes barom szeszélyétől függ az életem, a józan eszem és a jövőm.

Három hét után áttettek két hétre nappali kórházra, ami azt jelentette, hogy minden nap néhány órára be kellett mennem terápiára, ami abból állt, hogy színes papírokat ragasztottunk és körjátékokat játszottunk. Az ötödik hét végén megkaptam a zárójelentést, és elengedtek. A zárójelentésemben a diagnózis rublikába a következőt írták: "?"

Soha nem jártam az OPNI emeletein, fel sem engedtek oda – ott volt a zárt osztály, az élőhalottak raktárai. Olyan félelmetes horror-legendákat suttogtak a „fenti világról”, hogy senki meg sem próbált felszökni, megnézni, hogy hátha nyitva felejtették a vasajtót. Nekem már a földszinten eltöltött három hét is bőven elég volt tapasztalásnak, pedig járhattam büfébe, futhattam a parkban, focizhattam a többiekkel, és összesen négy injekciót kaptam egész idő alatt (a tabletták mind a vécében végezték, ottani jó szokás szerint).

Az OPNI-t követően kilenc hónapon át egy irdatlan méretű vadászkéssel a párnám alatt aludtam, annyira rettegtem attól, hogy megint bezárnak. Minden kis neszre felébredtem, és kaptam a kés után.

Úgy döntöttem, hogy létrehozok egy titkos szervezetet, amelynek az a feladata, hogy megölje a világ összes pszichológusát és pszichiáterét. A szervezetnek a Black Monk, azaz a Fekete Szerzetes nevet adtam, mert ez a név olyan ijesztően hangzott. A névadás után kidolgoztam a szervezet működését, majd elkezdtem információkat gyűjteni és embereket toborozni.

Visszatértem a Széchenyi Könyvtárba, de ezúttal már más volt a feladat: a célpontok listáján dolgoztam. Mindeközben éjjel-nappal edzettem, hogy puszta kézzel is tudjak ölni, és naponta órákon át gyakoroltam a késeimmel, hogy védekezni tudjak, ha megint be akarnak zárni.

Az IPM egyik cikkében találkoztam először az antipszichiátriával. A mozgalmat egy dél-afrikai pszichiáter, David Cooper alapította, és idővel olyan ismert pszichiáterek csatlakoztak hozzá, mint például a magyar Szász Tamás (Thomas Szász). Azt hangoztatták, hogy a pszichiátria áltudomány, a módszereik pedig embertelenek. Tetszett a mozgalom, de túl lassúnak ítéltem, és jobban bíztam az erőszakban, a közvetlen megtorlásban.

Több százszor elképzeltem, hogy egyszer majd besétálok az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet kapuján, kezemben egy nagy táskával, azt mondom, hogy látogatóba jöttem, majd bezárkózom az egyik vécébe, ott előszedem a táskába rejtett fegyvereket, és elindulok bosszút állni. Sok százszor éltem végig a diadalt, a fülsiketítő hangon dörgő fegyvereket, a menekülő, sikoltozó pribékek (ápolók) és „szakemberek” haláltusáját, ahogyan szétlövöm a lábukat, vagy a fejüket, ahogyan kiontom a belüket, és elvágom a nyakukat, fültől fülig.

Az egyik alkalommal, amikor épp erről fantáziáltam, nem hagytam abba a képzelgést azon a ponton, hogy állok a folyosón és körülöttem halottak hevernek, hanem folytattam tovább. És átéltem, ahogyan ott állok azon a véres folyosón, a nagy csendben, kezemben füstölgő, átforrósodott fegyverekkel, és… és… és… És? Mi lesz ebből? Mi lesz az életemből ezek után?

Néhány év kitérő után újra eszembe jutott, hogy nekem az a célom, hogy író legyek, és nem az, hogy öljek meg bujkáljak, és még csak nem is az, hogy rettegést keltsek a világban. Soha többé nem fantáziáltam arról, hogy fogok egy táskányi fegyvert és elmegyek bosszút állni.

Visszatértem David Cooperhez és az antipszichiátriai mozgalomhoz, és komolyan beleástam magam a témába. Nem véletlen, hogy ők sem ragadtak fegyvert, és az emberek felvilágosításában hisznek, nem az erőszakban.

Már régen nincsenek rémálmaim, régóta nem félek a pszichiáterektől és a pszichológusoktól, és az előítéleteim is elillantak. Ma már nem nézek feltétlenül rossz szemmel arra, aki pszichiáter vagy pszichológus, egyszerűen csak tudom, hogy rossz úton jár. Az elme gyilkosai trilógiában pedig végképp kiírtam magamból a témát.

Nos, ez volna Duncan és a pszichiátria rövid története. Remélem, tetszett. Jó éjszakát, gyerekek!

Hozzászólások (59)

3. Írta: Jaklin, Dátum: 2009-08-25 08:11 Hm... Azt hiszem, a fenti sorokról igen hosszasan lehetne írni és elmélkedni. De inkább, főként ha már Te magad is lezártnak tekinted a dolgot, maradjon csak ennyi:    Hát akkor Isten Áldjon! Bejelentés

6. Írta: amika, Dátum: 2009-08-25 10:55 Szia Duncan!  Ami engem a leginkább felzaklat az az, hogy nagyon nem mindegy, hogy az ember kinek a karmai köré kerül, ugyanis ki merem jelenteni, hogy a pszichiáterek és pszichológusok (és még egy rakás pedagógust is ide lehetne sorolni)többsége alkalmatlan arra, hogy emberekkel foglalkozzon. Irigylem azokat, akiknek nem kellett sem gyerekkorukban sem máskor ezeknek a \"szakembereknek\" a megbélyegző kijelentéseit végighallgatniuk. Mint pl. amikor egy 6 éves, iskolába készülő kislány előtt kimondják az ítéletet, hogy gyenge képességű és ezért a kedves szülők semmiképp se irassák nyelvtagozatos osztályba, mert NEM FOGJA BÍRNI. Jópár évvel később ugyanez a már nagylány német nyelvtanárként dolgozott, úgyhogy ez nem jött be nekik.Az viszont nagyon is bejött, hogy mélyen belé ivódott, hogy nem képes az életben tulajdonképpen semmire... Családunkban van egy pszichiáter. A sógornőm, akit régen nagyon szerettem. Második gyermekük születése körül valami történhetett vele, bekattant, azóta alig találkozunk velük, a bátyám szinte már idegen, a felesége pedig teli van rosszindulattal az egész világ felé,nem bántottuk, mégis gyűlöl minket. De másokon biztos tud segíteni.   Bejelentés

9. Írta: Dr. Daniel Jackson, Dátum: 2009-08-25 20:52 Tiszteletre méltó tanult és zseniális művész barátom!    Így mostmár sokkal érthetőbb honnan is származnak Andan belsőséges információ... Nem semmi micsoda történet! Remélem az életrajz írója szorgosan jegyzetel.     A történethez az a hozzáfűzni valóm volna, miszerint valamilyen fura okból mindig van egy hivatalos jól bevált mindenki által elfogadott módszer, tézis... stb. ami általában kevésbé jó vagy igaz, mint bármely alternatív egyéni kutatók által felmutatott elméletek és gyakorlatok.  Még az orvostudomány területén is vannak fura dolgok nemhogy a pszichiátriáén.     Szerintem ők is csak segítségre szorulnak, csak nem merik beismerni. Bejelentés