Ha van olyan érzés, ami igazán távol áll tőlem, akkor az a nosztalgia. Nem szoktam elmerengni a régi szép időkön, mert biztos vagyok benne, hogy szebb idők állnak előttem, mint mögöttem, álmodni pedig egyébként is csak a jövőről lehet. Néha azért elkap a hangulat, és megpróbálom feleleveníteni a múltat.

Leszámítva az utóbbi néhány évet, egész életemben voltak példaképeim. Mindig is úgy gondoltam, hogy a példaképek meghatározzák az ember életét, és a minta, melyet valaki követendőnek tart, bizonyosan rányomja bélyegét egész lényére.

Tinédzserkorom legnagyobb bálványát Bruce Lee-nek hívták. Hatalmas harcművésznek és óriási hatású filmsztárnak tartottam. Olyan valakinek láttam, aki rövid élete folyamán korszakalkotó dolgok tömkelegét vitte véghez. Minden filmjét imádtam, és annyiszor néztem meg őket, hogy fejből tudtam, milyen beállítás következik, és egész párbeszédeket tanultam meg kívülről, angolul, a legcsekélyebb angoltudás nélkül.

Nemrégiben egy DVD-boltban nézelődve megláttam Bruce Lee egyik filmjét, és erőt vett rajtam a nosztalgia, a múlt újraélésének vágya. Fist of fury, Dühös ököl, készült: 1972. Azonnal lecsaptam rá, loholtam a pénztárhoz, majd izgatottan siettem haza, várva, hogy ismét magával ragadjon a régi láz.

Bedugtam a számítógépbe a korongot, és… De valami elromlott, mert ami jött, az nem csoda volt, hanem valami egészen más.

Néhány perc után majdhogynem idegrohamot kaptam attól, amit láttam, és olyan sebesen kaptam ki a lemezt a gépemből, mintha lépfenével fertőzték volna. Emlékeimben a Dühös ököl egy nagy film volt, de a monitoron egy fájdalmasan amatőr film képkockái peregtek: nulla forgatókönyvvel, béna rendezéssel és pocsék színészi játékkal.

Sokkolt a felismerés: a Dühös ököl egy vacak film. Egyenesen nézhetetlen, és nincs helye a gyűjteményemben! Pedig én egykor rajongtam ezért a filmért, és rajongott a fél világ is!

Bruce Lee-t harcművészként a mai napig sokra tartom, a képességei még mindig lenyűgöznek, bár már nem látom fontosnak az ilyen fokú edzettséget. Amiket írt és mondott, az szerintem helytálló, és mint filozófus, még mindig van miért odafigyelni rá. De hiába játszott gyerekkorától fogva, egyszerűen nem értett a filmezéshez.

De nem csak Bruce Lee filmjei fakultak meg, hanem sok más is. Emlékszik még valaki Sho Kosugira? És az olyan filmekre, mint a Ninja visszatér vagy a Ninja hatalma? Egykor eszelősen rajongtam ezekért, de ma már nézni sem bírom őket.

Jackie Chan is nagy kedvencem volt, és „rongyosra” néztem a filmjeit. Ma körülbelül két percig bírom. Ötvenöt évesen, ötven filmmel a háta mögött, még mindig csak kaszkadőr-show-kat forgat: dramaturgia helyett akrobatika van, jellemfejlődés helyett vicces fintorok…

Arra gondoltam, hogy talán csak megöregedtem, vagy elkapott valami kritikusi hangulat. De nem, mert van, ami nem fakult meg, és ma ugyanúgy tetszik, mint régen, vagy még jobban.

A máltai sólyom, Humphrey Bogart klasszikus krimije, melyet John Huston rendezett, 1941-ben – fekete-fehér, közel sem DVD-minőség, de még mindig tetszik. Volt egyszer egy Vadnyugat, Charles Bronson, Claudia Cardinale, Henry Fonda és Jason Robards klasszikus westernje, melyet Sergio Leone rendezett 1968-ban – minden idők egyik legnagyobb filmjének tartom a mai napig. Nyolcadik utas a halál, stílusteremtő sci-fi-horror, Sigourney Weaverrel a főszerepben, és Ridley Scott rendezésében, készült pisis kisgyerekkoromban, 1979-ben – még ma is ugyanannyira szeretem, mint amikor először láttam. És a lista koránt sem teljes.

Sok zseni lépett a színre 1968 óta: Oliver Stone, James Cameron, Quentin Tarantino és mások, de Sergio Leone ma ugyanolyan zseninek számít, mint akkor, amikor megrendezte a Volt egyszer egy Vadnyugatot. Jöttek a nagy filmek sorban: Ragadozó, Terminátor, Szemtől szemben, Ponyvaregény, Bourne-csapda, Amélie csodálatos élete (stb.), de a Volt egyszer egy Vadnyugat továbbra is állja a versenyt mindegyikkel.

Ahogyan Humphrey Bogart kiüti Peter Lorre-t, ahogyan Claudia Cardinale és Charles Bronson elbúcsúznak, ahogyan Sigourney Weaver belebújik a szkafanderbe… Ezek ma épp olyan erősek, mint akkor, amikor filmre vették őket. Hogyan lehetséges ez?

Vannak dolgok, elvárások, melyek meghúzódnak a divatirányzatok, az átmeneti korszakok, a felvillanások, a háromnapos csodák és a pillanatnyi érdekességek mögött, és amelyek felett egyszerűen nem jár el az idő.

A jó sztorik maradnak jó sztorik, a nagy alakítások maradnak nagy alakítások. Úgy látszik, a művészet az, ami nem fakul meg.

Hozzászólások (25)

1. Írta: Bence, Dátum: 2009-07-24 16:07 Bizony, így van ez. Én a héten egy kiállításon voltam, ahol a magyar impresszionista festők képeiből volt pár tucat felejthető mű közt 4-5 valóban szép. Aztán, ahogy kijöttünk a kiállításról, és átmentünk az alatta lévő éttermen, az egyik falon megláttam egy képet, amihez egyszerűen oda kellett mennem, és vagy tíz percig csak csodáltam. Ez egy mai, szürrealista alkotás volt, de olyan stílusban készült a kép, hogy ha felületesen vetek rá egy pillantást, és nem fedezem fel benne a lehetetlen helyzetet, akkor simán elment volna egy század eleji francia festménynek.    Lehet, hogy nem pont ez a történet való ide, de most ez jutott az eszembe. Bejelentés

6. Írta: Az email cím védve van a spam botoktól, a megtekintéséhez a JavaScript bekapcsolása szükséges , Dátum: 2009-07-30 02:14 Kedves Bence!  Talán nem mindig az érték alapján kapják fel a dolgokat. Egykor egy Vincent nevű festő éhezett, közben meg dollárszázmilliók lógtak a viskója falán... Bejelentés

7. Írta: Az email cím védve van a spam botoktól, a megtekintéséhez a JavaScript bekapcsolása szükséges , Dátum: 2009-07-30 02:16 Hello Alex!  Természetesen mindez nem csak a filmekre igaz, ahogyan mondod.    Na, akkor én még csak kölyök vagyok, mert nekem csak minden kétezredik nő tetszik. Bejelentés

8. Írta: Az email cím védve van a spam botoktól, a megtekintéséhez a JavaScript bekapcsolása szükséges , Dátum: 2009-07-30 02:21 Szia Joci!  Igen, de az is igaz, hogy "Ha elfelejtjük a hibáinkat, újra elkövetjük azokat".     Engem sokáig kínzott a bűntudat, amiért eltörtem öcsém vállát, még gyerekkorounkban. Aztán egyszer csak rájöttem, hogy nem is voltam ott, amikor történt... Bejelentés