Kezdőlap 
Duncan Blogja Ha úri kedvünk úgy diktálja
Duncan Blogja Ha úri kedvünk úgy diktálja | Ha úri kedvünk úgy diktálja |
|
|
|
Oldal 1 / 4 Az én életemben a Rendszer szolgálata ott kezdődött, hogy szüleim elvittek óvodába, pedig én nem akartam menni. Azután ez tovább fajult: jöttek az iskolák, de egyikbe sem akartam járni, majd néhány munkahely, de egyiken sem akartam dolgozni. Csupa kényszercselekvés, rengeteg elherdált idő, mélyben lappangó düh és elkeseredés. És ami még rosszabb, hogy ez nem az én életemről szól – ez egy minta, melyet emberek milliárdjai követnek, szolgálva a Rendszert, amely úgy élősködik rajtunk, mint egy parazita.Iskolába járunk, hogy később meg tudjunk élni; magoljuk a törvényileg előírt és politikailag felszentelt tananyagot, amelynek nemcsak gyakorlati haszna, hanem valóságtartalma is erősen megkérdőjelezhető. Iskolaéveink után belevetjük magunkat az álláskeresés extrém sportjába, megbecsüljük magunkat, a főnöknek mindig igaza van, gürcölünk a magasabb beosztásért meg a több fizetésért, és ha nem döglünk ebbe bele, akkor érdemeink elismerése mellett végül elérkezik a nyugdíj, és mint kiszolgált öreg harcosok, élvezzük a Rendszer szolgálatában eltöltött élet következményeit. Legvégül pedig a megváltó halál. Azután kezdődik minden előröl. Életünket a Rendszernek szenteljük, életben tartjuk parazitáinkat, betartjuk az értelmetlen és betarthatatlan törvényeket, fizetjük az adót a semmiért, nézzük, ahogyan az árak emelkednek, a pénzünk vásárlóértéke pedig csökken. Nézzük, de nem értjük, tenni meg végképp nem tehetünk ellene semmit. Tűrünk, mert mi mást is tehetnénk, és lenyelünk mindent, mintha mindnyájunkban egy kis Linda Lovelace lakozna. A Rendszer a szeretetünkön keresztül ragad meg, és vet börtönbe. Mindig a szeretet az, ami miatt ránk kattanhat a bilincs. Volt egyszer egy „menedzserem”, aki engem nem menedzselt, de magát nagyon hatékonyan. A szeretetemen keresztül kötött gúzsba. Állandóan azzal fenyegetett, hogy elveszi az összes már megírt és további tizenegy tervezett regényemet. Én pedig rettenetes rabszolga voltam, mert nem akartam új néven a nulláról kezdeni az egészet, és mert nagyon szerettem volna megírni azt a tizenegy tervezett regényt. Amikor nyakig benne voltam ebben a szolgaságban, nem volt erőm azt mondani: „Rendben, vedd el. Én vagyok a forrása ezeknek a sztoriknak, és írok még annyit, amennyit csak akarok.” Később, amikor eljutottam odáig, hogy el tudtam dobni mindent, amit írtam korábban, meg még azt a további tizenegy tervezett regényt is, a láncok lehulltak rólam. Már nem érdekelt, hogy elveszi tőlem, ami az enyém, így nem volt többé hatalma felettem, és én írhattam tovább, amit csak jónak láttam. A Rendszer a szeretetünkön keresztül fog meg minket. Szeretjük a barátainkat, szeretjük a családunkat, szeretjük, ha fedél van a fejünk felett, szeretünk enni és enni adni, és vágyunk még sok egyébre. A Rendszer pedig belép a képbe, és egyfolytában azzal fenyeget minket, hogy mindezeket elveszi tőlünk, ha nem szolgáljuk. Milyen fantasztikus érzés lenne egyszer azt mondani neki: „Rendben, vedd csak el”! „Aha, szóval miközben a fizetésem nem emelkedik, az infláció miatt az értéke csökken, közben mindennek megy fel az ára, és akkor még adót is fizessek? Eszemben sincs. Hogy micsoda? Akkor elveszed a cégemet és a házam? Rendben, vedd csak el. Ja, és még valami! Ne felejtsd el feldugni magadnak.” „Bocs, főnök, de, tekintettel arra, hogy egy hasznavehetetlen ingyenélő vagy, ennek a munkának meg amúgy sincs értelme, nem teljesítem a parancsaidat. Hogy most akkor kirúgsz? Ó, jaj, de rám hoztad a frászt! Na, viszlát!” Nem hangzik rosszul, ugye? Beinteni a Rendszernek, kimondani, hogy akármit vesz el, akkor sem szolgálom tovább, és azután távozni, emelt fővel, látva a paraziták szemében megvillanó rettegést, amiért egyel kevesebb gazdatesten élősködhetnek… És hogy mi kell ahhoz, hogy beadjuk felmondásunkat a Rendszernek? Mindössze egy dolog kell hozzá: hogy ne szeressünk többé. Semmit és senkit. Hogy ne akarjunk enni és inni, ne akarjunk valahol lakni, ne akarjunk élni. Vagy ez túl nagy ár? És hogy ne kelljen megfizetnünk, Linda Lovelace lesz belőlünk, megbecsüljük magunkat, a főnöknek mindig igaza van, teljesítjük az idióta parancsokat, szolgáljuk és védjük parazitáinkat, amíg el nem kezdődik a mondat: „In nomine Patris, et Filii, et Spirus Sancti.” Ez az út, az Út, melyen járunk, mert szeretni akarunk. És miközben szeretünk, szolgálatunkkal elpusztítunk mindent, amit szeretünk. Furcsa egy helyzet, de mi lenne a kiút? A halál? Minden életünkben még gyerekként megöljük magunkat, nehogy a Rendszer rabszolgái lehessünk? Hát, ez is egyfajta rabszolgaság. Vagy csatlakozunk egy törvényen kívüli motoros bandához? Legyünk talán hajléktalanok, és vegetáljunk az utcán? Vagy kerekedjünk fel, fogjunk össze néhányan, és éljünk cigányéletet? Nem lesz jó egyik sem, mert amíg szükségünk van valamire a Rendszertől (például benzinre, pénzre, ételre), addig szolgáljuk a Rendszert. Mi akkor a megoldás? A katasztrófa egy olyan hirtelen bekövetkező esemény, amely rendkívül mód megnehezíti az életünket. De nem csak az lehet katasztrófa, ami ötvenmillió ember életét keseríti meg. Ha csak egy ember életét teszi élhetetlenné vagy majdnem élhetetlenné, az is katasztrófa. Egy állás elvesztése, az APEH fenyegetése, a vállalkozásunk csődbe menése, vagy egy betörés – ezek mindegyike okozhat katasztrófát a mi életünkben. És csak a miénkben. De ez a katasztrófa nekünk ugyanolyan súlyos, mintha ötvenmillió embert érintene, vagy még sokkal többet. Nos, bizony, úgy van, ahogyan gondoljátok: ez volna a már két blogbejegyzésben tárgyalt projekt további felhasználási módja. Mert a helyzet megoldása annak megtanulása, hogy hogyan lehet a Rendszer nélkül élni – média, benzin, áramellátás, vízvezeték, közértek, és pénz nélkül. Ha egy tudás használható arra, hogy életben maradjunk és újrakezdjük, amikor a civilizáció darabjaira hullik, akkor megoldás kell legyen olyan esetben is, amikor csak a mi életünk kerül padlóra. Ez a tudás a kiút. Szelep, amin kiereszthetjük a gőzt. Esély, hogy mást döntsünk, mint amit KELL. Erő, hogy legyenek elveink, és hűek lehessünk hozzájuk. Lehetőség, hogy ne kelljen eladnunk magunkat. Idő, hogy nyugodtan gondolkodhassunk és kivárhassuk a kedvezőbb alkalmat. Sokan iszonyatos rabságban élnek, és néhány hónapot sem tudnak eltölteni tanulással vagy kutatással, mert nincs elég pénzük ahhoz, hogy áthidalják az időt két munkahely között. Mások éveken át nyögik az adótartozásaikat, a létminimum alatt tengődve, csak hogy megmentsék egyetlen vagyonukat, a lakásukat. A sort sokáig lehetne még folytatni. A Túlélők Klubjában elsajátíthatjuk azt a tudást, amellyel búcsút inthetünk a Rendszernek, és elélhetünk pénz, ellátás, boltok és energiahálózat nélkül. Átmenetileg, vagy hosszú távon. Bárki dönthet úgy, hogy végleg kiszáll a szolgálatból, de dönthet úgy is, hogy egy időre elmegy lazítani, vagy gondolkodni. Én kifejezetten szeretem a technika adta lehetőségeket, így ez az egész semmiképpen sem valamiféle „vissza a természethez”-mozgalom. Nem hippi-mozgalom. És nem a társadalmi felelőtlenség egyik módja. Nyilvánvalóan ennek az egész felvetésnek vannak gyenge pontjai is, de úgy látom, hogy sokkal kevesebb a gyenge pont, mint az erős. Egészen addig, amíg nem tesszük a Túlélők Klubját hivatalossá, vállalattá, céggé, szervezetté, vallássá, mozgalommá, párttá, vagy bármi hasonlóvá, és nem lesz több mint laza kapcsolat emberek között, akik levelezgetnek egymással, maximum néha találkoznak és beszélgetnek, vagy néha vesznek egy-két könyvet, a Rendszer nem veszi észre, hogy történik valami. Ha azonban nagyon sokan kapnak kedvet ahhoz, hogy búcsút intsenek a Rendszernek, és egész kommunák, egész kis városok alakulnak majd, akkor ez az egész elég naggyá nő ahhoz, hogy elérje azt a léptéket, amit a Rendszer is lát. És akkor valami történni fog. Egyes helyeken törvénybe iktatják majd, hogy aki nem jár iskolába vagy nem dolgozik, azt börtönbe kell zárni. Más helyeken minden talpalatnyi helyet magánterületté vagy nemzeti parkká minősítenek át, és ha valaki csak beteszi a lábát, azonnal agyonlövik a fegyveres őrök. És ne feledkezzünk meg a környezet pusztításáról sem, amely túlságosan szervezett ahhoz, hogy a véletlen műve legyen, és amelyet talán éppen az motivál a Rendszer részéről, hogy megsemmisítse az összes alternatívát. De ma még csak ma van, és ma még nem ez a helyzet. Ma még sok út tiszta és szabad előttünk. Talán eljön majd egy nap, mely napon amikor leszáll az éj, a világ már másmilyen lesz, mint amilyen napkeltekor volt. Semmi nem garantálja, hogy ez sohasem következik be. Nem elpocsékolt idő tehát, ha megtanulunk a civilizáció nélkül élni: energiaellátás, bolthálózat, média, technikai háttér, és pénz nélkül. Ez a tudás azonban azt is lehetővé teszi a számunkra, hogy rövid vagy hosszú időre kilépjünk a Rendszer szolgálatából. Ha úri kedvünk úgy diktálja.  Kedvencekhez (1) |  Idézés a honlapján | Találatok: 640
|
|||||||||||||||||||
Hozzászólások (33)
| < Előző | Következő > |
|---|
