Julius Andan szerint a gonoszság maga egy törekvés, amelynek az a célja, hogy megakadályozza valaminek a megértését. Én azt tekintem gonosznak, ami tudatosan a szabadság ellen dolgozik.
Egy időben sokat gondolkodtam azon, hogy vajon mi a gonoszság ismertetőjegye, és hogy létezik-e közös nevező minden gonosz megnyilvánulásban. Néhány évvel ezelőtt kitaláltam egy módszert, hogy a segítségével el tudjam dönteni egy eszméről, hogy az jó-e, vagy gonosz. A módszer (talán jobb lenne a teszt, próba, esetleg a gondolatjáték elnevezés) nincs tudományosan megalapozva. A puszta logika az alapja, és mint ilyen, csak abban az esetben fogadható el, ha a kiindulópontnak tekintet értékrendet is elfogadjuk.
Emberi lényeket korlátozni sokféleképpen lehet: halállal, fájdalommal, betegséggel, titkokkal, hazugságokkal; de vannak még kifinomultabb eszközök is: ilyen például a pénz, a luxus, a csillogás, a hírnév, a hatalom, a szex. Ezek mindegyike felhasználható emberek szabadságának megnyirbálására.
A kérdés az, hogy mivel lehet valakire hatni, és hogy mire lehet az illetőt felhasználni? A rendszer urainak érdekei azt követelik, hogy bizonyos embereket örökre elhallgattasson, más embereket pedig átállíttasson magához.
A megvesztegetés ugyanolyan hatásos lehet, mint egy kis méreg a véráramban, vagy egy golyó a fejben.
Mit szólnál egy kis előléptetéshez? Örülnél kétszer ekkora fizetésnek? Tetszik a főnök titkárnője? Meg lehet oldani. Nos, érdekel? Korlátlan céges mobilhasználat? Szolgálati autó? Mit szeretnél? Mi a vágyad? És ha megadnak mindent, amire vágysz, mi lesz veled?
Hol van az a pont, ahol valaki leáll? Mikortól válik a szenvedély hamissá? Mikor tűnik el? A könnyű élet vajon elveszi az erőt? Ha „a nélkülözés a pokol tüzét oltja az izmokba”, a luxus mit tesz az emberrel?
Majdnem mindenkinek van egy ára. Talán nekem is van. És ha van, vajon mennyi? Mennyit érne nekem, hogy megfilmesítsék Hollywoodban Az elme gyilkosait? Mennyit érne, hogy Angelina Jolie kedves legyen hozzám? Mit adnék oda az álmaimért? Az írás az álmom, vagy az írás csak eszköz, hogy elérjem az álmaimat? Hozzászólások (19) |  Kedvencekhez (0) |  Idézés a honlapján | Találatok: 407
|
|
Tovább...
|
|
A bűn neve: gyereknevelés |
|
|
|
Gyereknevelés… Egyike azon témáknak, amik túlságosan mélyen érintenek érzelmileg, tekintettel arra a sajnálatos tényre, hogy engem is neveltek. Minden nevelés, melyet életemben kaptam, gátlásként élt vagy él bennem.
Leginkább apám nevelt, aki élete összes kudarcáért a családján állt bosszút, és minden haragját rajtunk töltötte ki. A dühkitörései mindennaposak voltak, erőszakoskodott, rombolt, szétdobálta a szemetet a szobában, felborogatta a bútorokat, állandóan büntetéseket talált ki, és egyáltalán nem emlékszem egyetlen jó vagy kedves szavára sem.
Kapcsolatunk jellegéről annyit, hogy nem több mint ötéves koromban elhatároztam, hogy megölöm. Valami módon le kellett állítanom ezt az elmebeteget, és az jutott eszembe, hogy hipót öntök a levesébe, ő megeszi, és meghal, mi meg végre békében élhetünk tovább.
Sajnos nem mertem megtenni. Anyám és nagymamám állandóan azt mondogatták nekem, hogy vigyázzak a hipóra, nehogy megfogjam, mert szétmarja a kezem, ezért aztán nem mertem megfogni a hipós flakont.
Állandóan szembeszálltam apámmal, így én voltam az ő nagy ellensége. Néhány hónappal a tizennyolcadik születésnapom előtt szabályosan elmenekültem otthonról, mert az egyik dühkitörése odáig fajult, hogy megrémültem attól, hogy megölöm. És nem szándékoztam börtönbe menni miatta.
Apám fizikai erőszakkal, büntetésekkel, durva kritizálással és fenyegetéssel próbált nevelni. Anyám ritkán nevelt, ha mégis, akkor fenyegetőzéssel. Nagymamám is fenyegetőzéssel nevelt, például olyanokat mondott, hogy ha nem teszek meg valamit, akkor éjjel jön a zsákos ember, elvisz, és valakik megesznek. Nagyapám nevelt a legkevesebbet, amikor mégis, ő is fenyegetett.Hozzászólások (25) | Kedvencekhez (0) | Idézés a honlapján | Találatok: 568 |
|
Tovább...
|
Néhány évtizeddel ezelőtt még parázs viták folytak arról, hogy vajon a science-fiction, a krimi és a horror irodalomnak tekinthetők-e egyáltalán. Idővel ezek a viták elhaltak, de néha még mindig felhangzanak olyan kérdések, hogy például a Föld legolvasottabb írói vajon írónak nevezhetők-e?
Még ma is sokakban él az elképzelés, hogy az irodalom egy és oszthatatlan, és mindössze a minőség kategorizálja a könyveket. A csúcson a szépirodalom áll, az Igazi Regény, alatta meg az alacsonyabb minőségű művek, melyeket neveznek ponyvának, lektűrnek, vagy bestseller irodalomnak.
Ezek azonban nem minőségi kategóriák, és az irodalomnak nem egy, hanem két fajtája van, mint ahogyan az íróknak is. A másfajta lelki beállítottságú írók pedig másfajta regényeket alkottak meg.
Az irodalom egyik fajtája a hallásra, a másik fajtája a látásra épül. Az egyik a hallató regény, a másik meg a láttató regény.
A hallató regényben a mondatok a leglényegesebb elemek, a stilisztika, vagyis a fogalmazás a legfontosabb, vagy az egyetlen írói eszköz. Az író olyan mondatokra törekszik, amik megakasztják az olvasót, aki hátradől, elgondolkodik a mondaton, ízlelgeti, és kiírja a könyvből, mert annyira tetszik neki. Ez az, amit “szépirodalomnak” nevezünk.Hozzászólások (23) | Kedvencekhez (0) | Idézés a honlapján | Találatok: 425 |
|
Tovább...
|
Amikor néhány hónapja elkezdtem komolyabban blogot írni, elhatároztam, hogy olyankor írok, amikor valami megérint. Érzelmileg. Most azonban bajban vagyok, mert hirtelen annyi mindenről kellene írnom, hogy naponta kellene újabb anyagokat feltennem, vagy naponta többször.
Először is, megígértem, hogy az időközben felmerülő, velem kapcsolatos kérdésekre és felvetésekre reagálok. Ugyanakkor a napokban többször is beleütköztem abba, amit a média „válságnak" nevez. Írnom kellene a nacionalizmusról is. És néha azért a boldogság is elkap, és ellenpontozásként néha elkél valami, ami csak az örömről szól.
Nem tehetek mást, mint hogy elindulok valahol, és lesz, ami lesz. Kezdjük a nacionalizmussal.
A nacionalizmus egy olyan jelenség, aminek minden formáját megvetem és elutasítom. Semmi másból nem áll, mint önteltségből és gyűlöletből. Biztos táptalaj mindenféle boszorkányüldözéshez és háborúhoz.
Kifejezetten a magyar nacionalizmusról szeretnék elmélkedni egy kicsit, mert ez korbácsolja fel bennem a legtöbb indulatot. Ez kelti bennem azt az érzést, hogy szégyellem, hogy itt élek, ebben az országban.
Először is: nem vagyok magyar. Itt születtem és momentán itt is élek, de soha nem éreztem, hogy ez különösebben jelentene bármit is. De nem tartom magam hollandnak, japánnak, amerikainak vagy olasznak sem, ahogyan más hasonló kategóriát sem fogadok el érvényesnek.Hozzászólások (31) | Kedvencekhez (0) | Idézés a honlapján | Találatok: 634 |
|
Tovább...
|
|
Hű, de ijesztő cím, ugye? Ha jól sejtem, vagy nagyot nevettek, amikor elolvassátok, vagy összerezzentek: jaj, minek ez? Azt hiszem, ha eddig még nem történt volna meg, mostantól hű olvasóim lesznek a Nemzetbiztonsági Hivatal és az izraeli titkosszolgálat, a Moszad soraiból. Köszöntsük most őket: Sziasztok!
És hogy „jaj, minek ez”? Nos, megmondom. Amióta 2000 októberében megjelent Az elme gyilkosai, időről időre akad valaki, aki megkérdezi, hogy mi a véleményem a zsidókról? Meg hogy: Darla zsidó? Nemrégiben pedig valaki lezsidógenyázott egy e-mailben. Ideje hát válaszolni végre, nem igaz? Jöjjön hát Duncan hivatalos állásfoglalása!
Remélem, mertek majd hozzászólni...
Amikor Az elme gyilkosait írtam, végeztem bizonyos kutatásokat az ügyben. Ennek az volt az oka, hogy volt néhány alfejezetem, amelyben zsidókat szerepeltettem. Emlékszik még valaki Mosé és Benjamin bácsira, vagy a Moszad Főhadiszálláson játszódó jelenetre, esetleg a neonáci vezér elrablására?
Ennél mélyebben nem hatoltam a téma rejtelmeibe, mert nem érdekelt. Ez az egész zsidóság-dolog azon dolgok közé tartozik nálam, amivel kapcsolatban semmilyen érzelmi hozzáállásom nincs. Se jó, se rossz. Nagyon közömbös. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne ítélném el az antiszemitizmust vagy a merényleteket, vagy akár az agresszív izraeli politikát, de ha azt hallom, hogy akivel majd találkozni fogok, az zsidó, akkor ez nem jelent semmit.
Fegyvermániásként elmondhatom, hogy az izraeli kézifegyverek a világ legkiválóbb célszerszámai közé tartoznak. A hagyományos fegyverekkel vívott ütközeteket tekintve pedig az izraeli hadsereg messze a legjobb ezen a bolygón. Ezek oka, hogy állandó háborús készültségben vannak, és a folyamatos életveszély és harci helyzet megköveteli, hogy a politikát ne engedjék be a hadviselésbe.
Az Egyesült Államokban a politika jórészt átvette a szabályozó szerepet a hadviselést illetően, és így történhetett meg, hogy a máig etalonnak számító .45-ös Colt pisztolyt lecserélték egy harctéren teljesen hasznavehetetlen 9 milliméteres „köpőcsőre”.
Másfél hete ételmérgezést kaptam, életemben először, és ezzel a tapasztalattal a hátam mögött bizton állíthatom, hogy a kóser étkezési szabályok nem alaptalanok. Az ételek előkészítése, kezelése, a vértelenítés, a rengeteg tál és edény, hogy az ételféleségeket mennyire külön kezelik egymástól... Ezek hasznos dolgok. Az állatvágásra vonatkozó előírások pedig különösen tetszenek: az állatot úgy kell levágni, hogy ne érezzen félelmet és fájdalmat, mert ezek megmérgezik a húsát.
Ha a teljes világtörténelmet nézem (vegyük úgy, hogy ami a könyvek lapjain áll, annak van valami valóságalapja), három dolgot emelnék ki, mint a gonoszság és az ember lealacsonyulásának legvisszataszítóbb időszakát: keresztes hadjáratok, inkvizíció és nácizmus. Hogy kegyetlenségben és elmebajban mi a sorrend, azt nem tudom.
A holokauszttal nem tudok mit kezdeni. Nem értem, hogyan történhetett meg. Nagyüzem, gyártelep, ahol emberi lényeket nyersanyagként kezelnek... Egyik oldalt sem értem, se a nácikat, se a zsidókat. A nácikat nem értem, mert nem tudom felfogni azt az őrületet, ami ahhoz kellett, hogy valaki részt vegyen ebben. Mert ehhez nem gyomor kellett, hanem téboly. És nem értem a zsidókat sem, azt a mérhetetlen apátiát, amivel ezt fogadták, azt, hogy nem harcolt mindegyikük az utolsó lélegzetvételig.
Persze, a filmek hamis világot mutatnak. Volt rá példa, hogy az egyik koncentrációs tábor rabjai fellázadtak, megölték az őröket és a tiszteket, és megszöktek. Jó lenne végre ezt az esetet is megfilmesíteni, mert ebben a zsidókat nem akarat nélküli áldozatként mutatnák be, hanem igazi emberként.
Izrael. Azt gondolom, hogy Izraelt létre kellett hozni, de nem úgy kellett volna ezt csinálni, ahogyan csinálták. Sokkal okosabban és sokkal emberségesebben. Nem a történelmet kellett volna szem előtt tartani, hanem a jövőt. Az mindig jobb választás.
A jámborságot elítélem. Nem normális dolog tétlennek lenni. Az a filozófia, hogy ha pofon vágnak, odatartom a másik orcámat is, ahhoz vezet, hogy homokzsáknak nézik az embert. Ha valaki minden áron kerüli a harcot, abból jó nem sülhet ki. És láthatjuk, hogy mit eredményezett a zsidók számára a béketűrésük. De amióta van hadseregük meg kémszervezetük, mintha átestek volna a ló túloldalára...
Vesztegethetnék még néhány sort a témára, de ideje lesz megfogalmazni hivatalos duncani állásfoglalásomat, amely a következő: A tömeg semmi, az egyén a minden. Más szavakkal: mindig az egyént nézem, és sohasem a tömeget.
Nem minden zsidó John D. Rockefeller, és aligha tartom valószínűnek, hogy az öreg John D. valaha is vallásos volt. Semmi nyomát nem látom annak, hogy létezne olyan, mint zsidó veszély. Nem a zsidók teszik tönkre a világot. Sokkal inkább az ilyen általánosítások.
Könnyen előfordulhat, hogy a Föld leggonoszabb emberei közül néhány Izraelben él, néhányan zsidónak látszanak, vagy tényleg vallásosak, és az is lehet, hogy akad néhány szervezet, amely nem épp az emberiségért dolgozik, és tagjai kizárólag, túlnyomórészt vagy valamilyen százalékban zsidók. De mit számít ez? Ugyanazt elmondhatjuk ezer más módon is, tetszés szerint behelyettesítve a zsidó szót valami mással.
És akkor a végére a nagy rejtély feloldása: miért lettem lezsidógenyázva?
Valaki arról akart meggyőzni, hogy ma már olyan időket élünk, hogy sok állást csak akkor lehet megkapni, ha valaki zsidó, de még jobb, ha homoszexuális zsidó, én meg nem hittem el. Hogy mik vannak, nem?  Hozzászólások (131) | Kedvencekhez (0) | Idézés a honlapján | Találatok: 1245 |
|
Felébredsz. Fáradt vagy és tompa. Érzékeid lassan kitisztulnak. Vaksötét van, valahol víz csepeg, emberek szuszognak körülötted. Hirtelen rádöbbensz: nem tudod, ki vagy. Hol vagy? Miért vagy itt? Kik vannak körülötted? Veszélyben vagy?
Csak kérdéseid vannak, válaszok nincsenek. Bárhogy kutatsz is az emlékezetedben... mintha néhány perccel ezelőtt jöttél volna a világra.
Valaki megszólal: Kik vagytok? Senki nem tudja. Végül a hangok alapján összeszámoljátok: hatan fekszetek valahol, egy zárt helyen, vaksötétben. És senki nem emlékszik semmire, még a nevére sem.
Körbetapogatózol: egy kemény fém ágyon heversz. Úgy döntesz, felkelsz, hátha jobb lesz. Fordulsz, lelépsz, és... zuhansz, bele a derékig érő hideg vízbe.
Lassan életre kelnek a többiek is, tapogatóznak, próbálnak rájönni valamire, egy kis fényt csinálni, de hiába. A sötét kezd őrjítő lenni. Mindenkinek titkai vannak a többiek előtt, mert nem tudja, jó helyen van-e. Senki nem bízik senkiben. Mindenki fél és egyre elkeseredettebb.
Lassan kiderül: börtöncellában vagytok.
Mit követtél el? Ártatlan vagy? Jó vagy, akit bezárt a gonosz? Vagy rossz, akit kivetett a világ? Fél órával később tovább szaporodnak a rejtélyek: magatokat zártátok be.
Vajon mi vár kint? Miért nem emlékszel semmire? Mi ez a hely? Mit fed az amnézia? Mitől véd? Mit rejt el?
Mit teszel?
Nos, így indult a szerepjáték, szombaton kora délután. A kutatás az elveszett emlékek után, és a harc az iszonyatos veszélyek ellen nyolc órán át zajlott. Néhány választ megleltek, és végül elérték a biztonságot. De az amnézia megmaradt. Lesz még folytatás. Hozzászólások (29) | Kedvencekhez (0) | Idézés a honlapján | Találatok: 476 |
|
Hathorral, Freyával, Dr. Daniel Jacksonnal, a húgommal, Ripley-vel, és Zakával, a világ legjobb grafikusával (akinek utolsó két könyvem címlapját köszönhetem) szoktunk összezörrenni néhanapján egy közös játék kedvéért. Némelykor csatlakozik hozzánk Andrew Pierce nevű horroríró kollégám is. A játék pedig – szerepjáték.
Huszonhárom éve játszom szerepjátékokat, kipróbáltam körülbelül tizenöt fajtát, és kitaláltam ugyanennyit. 1996-97-ben bejártam húgomék iskolájába „szerepjátékórát” tartani. Az igazgatónő nevezte így, ez volt ráírva az engedélyemre, mely feljogosított arra, hogy tanítás után megszálljuk az egyik kiürült termet.
Az igazgatónő többször is bekukkantott hozzánk, amikor ment haza, mert azt hitte, nem is vagyunk bent. Azt mondta: túl nagy a csend. Az iskola legrosszabb gyerekei mind egy szálig eljártak játszani, és szegény igazgatónő nem értette, hogyan lehet akkora a csend...
Ha nem tudná valaki, mi az a szerepjáték, akkor elmondom. Mondjuk, hogy mi ketten, te meg én, ülünk egy sátorban az Amazonas esőerdőben, és sakkozunk. Nálad van egy .45-ös kaliberű pisztoly, négy tár, egy vadászkés, fényképezőgép, húsz tekercs film, távcső, elemlámpa, és rovarirtó. Mondjuk, hogy nálam is. Éjjel van, negyed három. Nagyban sakkozunk, és döntetlenre áll a meccs. Ekkor kintről éles sikolyt hallunk. Mit teszel?
Na, ez a szerepjáték. A legjobb játék a világon!
Kell egy szabályrendszer, egy mesélő, aki kitalál egy sztorit, és kell néhány játékos. A mesélő elmondja, mit érzékelnek a játékosok, a játékosok pedig eldöntik, hogy mit tesznek.
Elképzelni életeket nagyon szórakoztató tevékenység, egy írónak pedig még hasznos is. Elég sok emberrel próbáltattam ki a szerepjátékot az elmúlt sok-sok év során, egy volt csak, akinek nem tetszett, és néhány, aki nem kattant rá teljesen.
Az esetek nyolcvan százalékában én voltam a mesélő, és csak viszonylag ritkán játszottam, alakítottam karaktereket, de mindkét oldalt szeretem. Volt néhány sztorim, amit tízéves távlatokból is felemlegetnek, és volt néhány karakterem, akikkel éveken át játszottam, azaz kalandoztam sokféle világban.
Sir Norman Lonard, aki piti újságíróként kezdte 1928-ban, és neves szörnyvadász lett belőle. Dr. Szergej Molotov, a pszichopata válóperes ügyvéd, akit kevesen szeretnek, de nem egyszer ő mentette meg az egész csapatot. Endar, a kíméletlen varázsló, a Sötétség elszánt híve, a halhatatlanság kutatója. Néhány kitalált életem, amiket szívesen éltem.
És micsoda alakokat ismertem meg, akiket a barátaim keltettek életre! Lady Jacqueline Walton, aki Norman Lonard kollégája volt újságíróként épp úgy, mint szörnyvadászként. C. Smith, a ritka tárgyak beszerzésére specializálódott kalandor. Dusty Rodes, detektív úr, a szó és a logika mestere. Dr. Nancy Drew, a sebész, aki félrediagnosztozálással öl. Natty Port, bombakészítő, akit kidobott az IRA, mert túl kegyetlen volt. Jun, a kínai arisztokrata bestia, aki mérgezett hajtűvel fogadja a hívatlan látogatókat. Bob, a drabális néger tengerész, aki gyűlöli a fehéreket. És persze Timo, a finn származású író, akinek az a specialitása, hogy mindig őt támadják meg először...
És micsoda kalandokat éltünk át! Egyszer egy tábornok kisfiát kerestük a farkasemberek szigetén, miközben leszállt az éj... Egyszer fáradt vándorként betértünk egy faluba, ahol nem volt senki, majd kiderült, hogy az összes lakó egy szörnyet imád és épp áldozatra készülnek... Egyszer idegen bolygón végeztünk ásatásokat, sosem látott romok titkait kutatva... Egyszer egy sötét, ódon szálloda falai közt próbáltuk megélni a reggelt, miközben a pincéből iszonytató lények özönlöttek elő... Egyszer a földig romboltunk egy genetikai kutató intézetet és halomra gyilkoltunk mindenkit, akit ott találtunk, míg végül kiderült, hogy átvertek minket és a jókat nyírtuk ki...
Sok évvel ezelőtt egy nyáron öt napon át meséltem tizenöt embernek. Soha életemben nem láttam olyan összefogást, csapatmunkát, elszántságot, közös gondolkodást, mint akkor...
Egyes pszichológusok szerint a szerepjáték magányossá tesz és elbutít. Nem érdekel. Ami viszont annál inkább, hogy nagyon úgy néz ki: két hét múlva újra alászállunk a fantázia birodalmába, és megint felvesszük a harcot a gonosz ellen.
Csak addig bírjam ki valahogy!Hozzászólások (47) | Kedvencekhez (1) | Idézés a honlapján | Találatok: 781 |
|
|
Az utolsó szabad művészet |
|
|
|
Az egyik íróműhely végén arról beszélgettünk, hogy mi lesz a regény jövője. Eléggé pesszimista volt a légkör.
Az emberek egyre kevésbé olvasnak, a regény elavult műfaj, mindent kitölt a tévé, a számítógép, az internet, a mozi és a videojáték. Ezeket az érveket szokták felemlegetni a médiában, és ezen a bizonyos műhelyen is előkerültek.
De ez csak látszat. A jelek egészen mást mutatnak. Egész pontosan azt, hogy a regény új reneszánsza közeleg.
Hogy mire is alapozom mindezt?
Nos, először is, minden technikai újítás és fejlesztés ellenére, ma több mega-bestseller van, mint bármikor ezelőtt. Tíz éven belül ennyi Da Vinci kódhoz és Harry Potterhez fogható könyvsiker korábban (tudtommal) soha nem fordult elő.
Másodszor: A film és a színház megfogható a pénz oldaláról, így olyan érdekek is érvényesülhetnek, amelyek a regénynél fel sem merülnek.
A színházi előadások egyre költségesebbek, Magyarországon ugyanúgy, mint külföldön. Egyetlen nagyobb előadás a Broadway-n egy film költségvetésével vetekszik!
A film pedig egy ipar. Minden egyes percnyi filmhez egy iparágnak kell megmozdulnia, szervezni kell, embereket kell összehozni, embereket kell megfizetni, technika- és nyersanyagigényes, így minden egyes perc, amit a tévében vagy a moziban látunk, komoly költségeket emészt fel.
Harmadszor: egyetlen szó – törvények! Bizony. A színház és a film törvények által van korlátok közé szorítva, szabályozva, ami a tartalmat illeti. Vannak szabályok a korosztályi besorolással kapcsolatban, a terjesztéssel kapcsolatban (mozi, videotékák, DVD-árusítás), és olyan tartalmi megkötések, amelyek bizonyos dolgok megmutatását, említését tabunak, sőt bűncselekménynek bélyegzi.
A színház és a film területe egyre inkább el van nyomva. Szerepet játszik a politika, a jog, a gazdaság, a technikai lehetőségek, a magas előállítási- és reklámköltségek, és így tovább. Mindezek miatt a színház és a film monopolizálható.
A videojáték a legújabb művészeti forma, amely még nem is érte el igazán a művészet rangját, de máris olyan szinten meg van nyomorítva önkényes szabályokkal és törvényekkel, hogy nem sok esélye van a felcseperedésre.
Mindezekkel szemben a regényt nem köti semmi. Azon túl, hogy kell egy jó sztori és azt jól kell megírni, semmilyen megkötés nincs. Nincs életkori besorolás, nincs tabu a tartalmat illetően, nem igényli egy ipar megmozdulását, és nincsenek jelentős költségek. A törvények pedig kizárólag a rágalmazást tiltják, de úriember és úrihölgy ilyesmire úgysem vetemedne.
Ténylegesen bárki ki tud adni egy regényt. Két-háromszáz oldalas terjedelemnél ezer példány megjelentetése félmillió forintba sem kerül. De ki lehet adni egyszerre akár csak száz példányt is, vagy még kevesebbet. És ha a terjesztők vagy a boltok nem veszik át, még mindig ott az internet, ahol rengeteg munkával ugyan, de sok ezer könyvet lehet eladni. Érteni kell hozzá, de nem olyan nehéz.
Egy regényben BÁRMIT le lehet írni. Tényleg bármit. És akármiről. Lehet benne akármilyen nyílt és naturális erőszak, szex, horror, vagy tetszőlegesen bármi.
Ha pedig minden kötél szakad, végső esetben azt lehet mondani: „Ez csak egy regény”.
Bizonyos költségvetés és technikai lehetőségek alatt egy színházi előadás, film, vagy videojáték, nevetségesen amatőr próbálkozásnak tűnik azokkal összevetve, amik az A-kategóriát képviselik.
Egy mostoha körülmények között, ócska kempingsátorban megírt regény azonban, kellő minőség esetén, könnyedén állhatja a versenyt a világ bármelyik regényével, mindegy, hogy azokat dollármilliomos szerzők alkották meg, luxusjachtjuk ébenfa íróasztalánál, a hawaii partok közelében ringatózva.
A regény az utolsó szabad történetmesélő művészet. Az utolsó szabad kommunikációs csatorna, az utolsó szabad médium.
Nekem úgy tűnik, a film, a színház és a videojáték egyre inkább a propagandagépezet kiszolgálójává válik, a rengeteg nem szakmai érveken alapuló korlátozás pedig lassan, de biztosan kiöli belőlük a művészet utolsó morzsáit is.
Mindezek fényében tehát én azt mondom, hogy a regény új reneszánsza közeleg. A jelek, amiket látok, erre utalnak.Hozzászólások (45) | Kedvencekhez (0) | Idézés a honlapján | Találatok: 585 |
|
|
Duncan Blogja 
