Bár véleményem szerint a történelmet sokkal hasznosabb irodalmi fikcióként felfogni, semmint tudományként, a történelemnek nagyon is megvan a maga leckéje. Minden mesének kell legyen tanulsága, így tehát a történelemnek is kell legyen. És van is.

Mi a különbség az ember és az állat között? Erre a kérdésre azonnal néhány előregyártott válasz ugrik fel elménk mélyéről, kínálva magát, hogy „Na, ez a különbség!”. Számtalan válasz született erre a kérdésre.

Általános iskolában azt tanították nekem, hogy „Az embert a munka tette emberré”. Ez a mondat önmagában képtelenség, valahogy úgy, mint az a szabály, hogy „Háttal nem kezdünk mondatot”, holott maga a szabály is egy „hát”-tal kezdődő mondat. (Egyébként nincs ilyen szabály, ez egy nyelvi babona.)

Mi a különbség az ember és az állat között? Valójában ez egy nagyon súlyos kérdés. És minél inkább gyakorlatias választ várunk, annál nehezebb megválaszolni.

Persze, persze, az értelem! Az ember értelmes lény, az állat meg nem az. Az embert érdekli a környezete, az állatot nem. Az ember kutat, keres, kíváncsi az okokra és az összefüggésekre, az állat nem. Az embernek van művészete, az állatnak nincs. Az ember törekszik a magasba, az állat nem. Lehet még ezt fejtegetni, de ezek nem kifejezetten gyakorlatias, kézzelfogható válaszok. Ezek teoretikus válaszok, amiken lehet vitázni.

Azonban, ha nem elméleti, filozófiai, vallási választ keresünk, hanem olyan választ, aminek itt és most azonnal gyakorlati hasznát látjuk, akkor igazán magasra tettük magunknak a lécet.

Mi a különbség az ember és az állat között? A választ a történelem tanítja meg nekünk, és ez a történelem leckéje.

Filozófikusan azt mondhatjuk, hogy a potenciál a különbség. Az emberben sokkal több lehetőség van, mint az állatban. És nem is csupán több, hanem más. Azaz minőségi eltérést találunk. Jó példa erre, hogy az ember viselkedhet állatként, de az állat nem viselkedhet emberként. (Az, hogy vakarja a fejét, nem az…)

A „Mi a különbség az ember és az állat között?” kérdésre adott gyakorlati válasz szerint a legtöbb ember állatként él. Lehet, hogy autót vezet, lehet, hogy repülőgépet, lehet, hogy nyelveket beszél, lehet, hogy kisujjában van a kibernetika – és mégis állatként él, a gyakorlati válasz szerint.

Innen nézve egyáltalán nincs különbség a természeti népek és a modern városlakók között. Mindkettő ugyanolyan állati életmódot folytat.

Sir Archibald Wellington rettentően elesett, szánalmas, segítségre szoruló szerencsétlen az afrikai vadonban, míg Tarzan egy szál béna ágyékkötőben meg egy szál öreg késsel könnyedén elél benne. Nevethetnénk, hogy „Na, a modern ember, hehe! Teljesen életképtelen!”. Ez igaz is, meg nem is. Ugyanis Tarzan pontosan ugyanolyan életképtelen, mint Sir Archibald! Mire megy Sir Archibald Tarzan világában? Nos, amire Tarzan Sir Archibald világában. Mindketten EGYETLEN környezetre specializálták magukat.

És mit tesznek az állatok? Pontosan ezt. Ugyanezt. Specializálódnak, azaz alkalmazkodnak EGYETLEN környezethez. És ha az megváltozik, akkor végük. Esélyük sincs a túlélésre.

A természeti népek gyermekei pontosan ugyanolyan nyomorultúl érzik magukat a nyüzsgő nagyvárosban, mint (például) egy nagymenő bróker a sivatagban. Mindketten specialisták. Nem képesek megállni a helyüket máshol, csak a saját, rendkívül szabályozott, behatárolt, sajátságos világukban. Mint az állatok.

Tizenéves koromban ismertem egy fickót, aki olajmunkásként dolgozott egy sivatagban. Egyik látogatásakor hozott a barátjának egy élő skorpiót, beföttesüvegben. Egy nap a barátom anyukája megsajnálta szegény skorpiót, és adott neki inni. És ez a rettenetesen szívós állat belepusztult ebbe az apró változásba.

Minden állat specialista, mert konkrét körülményekhez alkalmazkodott. Az ember is specialista, amikor alkalmazkodik. Más szóval: az alkalmazkodás állati tulajdonság, és nem emberi. A specializálódott ember állatként él.

Azt látjuk, hogy az emberiség ezerféle körülményhez alkalmazkodott. Élnek emberek a sarkkörön túl, az egyenlítő vidékén, sivatagban, dzsungelben, falvakban, soha nem alvó metropoliszokban, sokféle politikai berendezkedésű országban, százféle társadalmi osztályban.

Tom Cruise mesélte egy interjúban, hogy amikor elindult a karrierje, és hirtelen meggazdagodott, elvesztette mindenét, mert nem ismerte a vagyon szabályait. Specializálódott a kevés pénzre.

A különbség az ember és az állat között az, hogy az embernek nem KELL specializálódnia, mert nem KELL alkalmazkodnia, míg az állatnak nincs más választása.

És hogy mi a történelem leckéje az én olvasatomban?

A történelem szerint éltek emberek az őskorban, az ókorban, a középkorban, az újkorban és a jelenkorban, az összes lehetséges éghajlati területen (emlékezzünk a jégkorszak-sztorikra), millióféle társadalmi szerveződésben, teljesen elhagyatottan, laza együttműködésben, szorosabb együttműködésben, egymásrautaltságban, és a legteljesebb specializációban is. Az őskorról, ókorról, középkorról, újkorról és jelenkorról szőtt mesék tanulsága, hogy az ember mindenféle helyzetben megállja a helyét.

A történelem leckéje, hogy az alkalmazkodás út a biztos halálba. A környezet állandóan változik. Nem alkalmazkodni kell hozzá, hanem irányítani azt. Felnőni a kihívásokhoz. Sőt fölé nőni a kihívásoknak!

Itt és most egyesítenünk kell magunkban az őskor, az ókor, a középkor, az újkor és a jelenkor túlélési praktikáit, szabályait, és tudását. Ez az egy módja van annak, hogy ne váljunk szolgájává semmiféle Uraknak és változó körülményeknek.

Ma a Földön élnek emberek kőkorszaki körülmények között, ókori körülmények között, középkori körülmények között, újkori körülmények között, és jelenkori körülmények között. Mind kiszolgáltatott, mert mind specialista. Mind állatként él, mert mindösszesen egyetlen környezetben tud boldogulni.

De ha a tudásukat egyesítjük egy emberben, akkor olyan valakit kapunk, aki nem alkalmazkodott egy adott környezethez. Ő valóban emberként él, és nem állatként. Ő már nem homo sapiens lenne, hanem homo supravitalis, azaz túlélő ember.

A civilizációnk összeomlása a mi életünket gyökeresen megváltoztatja. Mostani fejünkkel képtelenek lennénk elélni ebben az új világban. Meg kell tanulnunk. Széthullik minden, és magunkra maradunk. Ez is igényel egyfajta középkorias, ókorias mentalitást és hozzáértést.

Azután elkezdődik a kolonizálás, a szerveződés. Ez megint másfajta életvitellel jár, mint amit az összeomlás után tapasztaltunk. Hogyan élnek majd az emberek? Vadásznak, halásznak, gyűjtögetnek… Honnan is olyan ismerős ez?

A kolóniák összekapcsolódnak, várossá lesznek. Ki tudja… egyszer birodalmak. Azután független államok. Azután megint birodalmak. Fejlődik a diplomácia, a technika… A történelem ismétli önmagát, a korok egymásból következnek, és mind gyökeresen eltérő túlélési stratágiát és taktikát igényel. Aki leragad az egyikben, az életképtelen a többiben.

Tehát ugyanoda lyukadunk ki. Meg kell tanulnunk a történelem leckéjét, hogy ne legyünk kiszolgáltatottak sem a Gazdák, sem az elemek kénye-kedvére.

IRÁNYÍTS, NE ALKALMAZKODJ! Nekem ez a történelem leckéje.

Hozzászólások (21) | Kedvencekhez (0) | Idézés a honlapján | Találatok: 207

Az elmúlt huszonnégy óráról nem igen tudunk semmit. Jó esetben tisztában vagyunk azzal, ami velünk történt, amit mi tettünk ebben az időszakban, de mással nem. Milyen volt legközelebbi szomszédunk elmúlt huszonnégy órája? Leginkább fogalmunk sincs. Ebből kiindulva, mit tudhatunk az elmúlt huszonnégy óra globális eseményiről? És még ki sem mozdultunk a huszonnégy órából.

Ha a mi elmúlt tíz évünket akarjuk áttekinteni, bajba kerülünk. Az emlékezetünk megbicsaklik, cserben hagy. Mit csináltunk 677 nappal ezelőtt, délelőtt 11 óra 34 perckor? Ki emlékszik már arra! Mit csinált akkor a legjobb barátunk? A családunk? Szüleink, gyermekünk, kedvesünk? Gőzünk sincs. Legközelebbi szomszédunk? Hogy is hívták?

Amikor történelmi időtávlatokat nyitunk, még ha belül is maradunk az úgynevezett írott történelmen, veszélyes lápvidékre merészkedünk. Itt semmi sem biztos. A történelem, mint szaktárgy, nem tudomány, mert nem lehet tévedhetetlen. Valamennyi eredménye puszta feltevés, elfogadott állításai közmegegyezések, nem többek. Ez volna a történelem, tisztán tündökölve. A történelem szándékos meghamisítására tett erőfeszítéseket még bele sem kalkuláltuk a képbe.

A történelemben tilos kételkedni. Aki megteszi, az számíthat a rossz osztályzatokra, a kiközösítésre, a megvetésre, egyes helyeken a börtönre és a kivégzésre is. A történelem hivatalosan igaz. Aki kételkedik egyes állításaiban, azt késedelem nélkül megbélyegzik: kommunista, bolsevik, antiszemita, fasiszta, náci, cionista, és így tovább. Ha nem akarják ragozni, akkor egyszerűen csak azt mondják a kételkedőre, hogy „hülye!”.

Ha eltekintünk attól a kormányszintű erőfeszítéstől, amely arra irányul, hogy megtiltsa a történelemben való kételkedést („a történelem igaz és kuss”, „a történelem adja a gyökereket és kuss”, és más, nem nagyon tudományos érvekkel megtámogatva), akkor láthatjuk, hogy a történelem nem a tudománynak, hanem az irodalomnak a része. Az, amit mi történelemként ismerünk, sztorik és ötletfoszlányok gyűjteménye, melyek szegényes vagy élénk fantázia termékei, és amelyek többnyire pocsék dramaturgiával vannak megírva. Ez a történelem.

A ninják történelmének kutatói gyakran abba a hibába esnek, hogy az úgynevezett „ninja-krónikákat” történelmi feljegyzésként kezelik. Nem azok. Példamesék egy-egy trükk, fortély, elv bemutatására, használatára. Valami ehhez hasonló nézőponttal kellene tanulmányoznunk a történelmet, úgy talán hasznát vehetnénk.

Az emberiség történelmét hagyományosan korokra osztják. Az őskor 1.000.000 évvel ezelőttől, a mai európai időszámítás kezdete előtti 3000-ig tartott. Az ókor Krisztus után 476-ban ért véget. A középkor 1492-ig zajlott. Az újkor 1914-ben zárult. A legújabb kor vagy jelenkor még tart. Egyes történészek 1990-ben lezárták az újkort, és onnantól a globalizáció korát számolják. A fentebbi dátumok máig viták tárgyát képezik, hiszen ki így, ki úgy értelmezi egy-egy kor vagy korszak lezárulását. Nehéz nem észrevenni: a korok egyre kisebb időegységet ölelnek fel. Mint egy visszaszámlálás…

A korok kezdetét és végét a civilizáció egy-egy állomásaként értelmezik. Az ókor kezdete a civilizáció kezdete. És aminek van eleje, annak vége is szokott lenni. Így tehát civilizációnk sem örök. A világvége egyszer bekopog az ablakon.

Mit jelent a világvége? Általában úgy tekintenek rá, mint az emberiség kipusztulására, de ha jobban beleássuk magunkat a témába, rájövünk, hogy nem erről van szó. Ha számbavesszük az okokat, szinte minden variáció a civilizáció elpusztulását jövendöli, és nem az emberiségét. Más kérdés, hogy a civilizáció beomlása az emberiség jelentős részének megsemmisülésével járna.

Tételezzük fel, hogy a hierarchia nem ér véget egy kormány legmagasabb tisztségénél. Tételezzük fel, hogy a hierarchia nem ér véget a NATO és az ENSZ vezetésénél. Tételezzük fel, hogy a látszólagos döntéshozók mögött tanácsadók állnak. És tételezzük fel, hogy az uralom piramisa itt sem ér véget. Ha ez a gondolat igaz, akkor az emberiségnek van gazdája. Ez a gazda a világ valódi ura, és az igazi történelem tényleges irányítója. A Gazda (legyen egyetlen személy vagy egy társaság) hatalma olyan mértékű és olyan természetű, hogy kedvére megtehet bármit az emberi civilizációval.

Több milliárd ember között bizonyosan van néhány zseni, akik különféle területek géniuszai. Amennyiben van elegendő idejük, a szellem vagy a technika területén olyan magasságba juthatnak, hogy óhatatlanul felfedezik a Gazdát, és lehetőségük nyílik lecsatlakozni a rendszerről. Kellő idő esetén a Gazda hatalmát is kikezdhetik, ami minden bizonnyal nem érdeke a hatalom birtokosainak.

Mi lehet a Gazda stratégiája? Az egyetlen ellensége az idő. Az időt szakaszokra kell bontania, és egyszer szét kell vernie a felépítményt, újra kell indítania a fejlődést, a szerveződést, meg kell nyomnia a reset gombot. De hogyan? Meg kell növelnie a környezeti kihívásokat. Ez a módja.

A társadalom lényege a munkamegosztás. Én azért írhatok, mert mások elvégeznek minden olyan munkát, amit nekem kellene, ha nem lenne társadalom. Mivel mások megoldják helyettem, lehetőségem van arra, hogy írjak. A munkamegosztás teszi lehetővé a fejlődést, mert időt ad az elmélyülésre. Ahhoz, hogy valaki mesterré váljon egy területen, élete nagy részét annak kell szentelnie. Ezt csak akkor tudja megtenni, ha társadalomban él, és van lehetősége egyetlen szekterületre összpontosítani.

A társadalom, mint életforma lerombolása a reset gomb. Ez vet véget a specializálódásnak, ez állítja meg a fejlődést. A munkamegosztás eltűnik, nincs többé ellátás, nincsenek bolthálózatok, nem folyik víz a csapból, nem jön áram a falból. Mindent nekem kell megtennem, mert senki nem teszi meg helyettem. Nem ülhetek tovább egy kényelmes fotelben, a kellemesen hűs szobában, hogy sztorikat eszeljek ki, mert a történeteimet nem veszi meg senki, és a pénz sem létezik már.

Ha nincs társadalom, minden embernek, aki fenn akar maradni, egyfajta átfogó tudással kell rendelkeznie a boldoguláshoz. A specializálódás olyan luxus, ami senkinek nem adatik meg.

A civilizáció fejlődése az egyik oldalon az egyén, a szakterületek fejlődését jelenti. A másik oldalon az ember kiszolgáltatottságának növekedését. A specializált életvitel csak fejlett társadalomban lehetséges, ahol minden mást elvégeznek a többiek, így elég, ha valaki egyvalamihez ért. Ez azzal jár, hogy ha a társadalom megszűnik, életképtelenné válik.

A civilizáció beomlása ma okozná a leghatalmasabb és legátfogóbb katasztrófát. Aki egymagában, vagy egy kisebb kolóniában él a természetben valahol, a civilizáció megszűnését észre sem venné. Aki tanyán él, és egymaga önellátó, vagy egy szűk tanyasi közösségen belül találja meg az önellátást, szintén nem venné észre. Mindenki más számára iszonyatos katasztrófa lenne.

Mindenki, aki a gazdaság része, kiszolgáltatott. Aki a kertjében zöldséget termel, majd azt eladja a piacon, a kapott pénzből húst vesz vagy fizeti a tüzifát, rászorul a gazdaságra. A városi ember rendkívül specializált, sok esetben teljesen felesleges, és semmilyen gyakorlati haszonnal nem járó szakterületeken dolgozik, hogy pénzt keressen. Évtizedes tanulmányaival és szakmai tapasztalatával semmire sem megy, ha eltűnik a társdalom, ha nem tud leugrani a boltba, ha nem jön az áram, ha nem húzhatja le a vécét.

Mindent a civilizációtól kapunk. De nem csak mi, emberek. A célirányosan, kifejezetten élelemként vagy más felhasználásra tenyésztett állatok nem tudnak elélni a természetben, az ember segítsége, ellátása nélkül. Az agyonnemesített növények nem képesek megbírkózni a kártevőkkel, az ember védelme nélkül.

Ostoba lázálmok, légbőlkapott hülyeségek, rémképek, téves értelmezések, elszigetelt, felfújt jelenségek. Amikből azután rendre nem lesz világvége. Kezdünk belefásulni a hírekbe, van elég bajunk ezek nélkül is. Önvédelemnek hisszük a fásultságot, figyelmünk az újabb kifizetendő számlára, a főnök eszelős döntésére és arra az elragadóan ringó csípőre összpontosul. Ésszel alig felfogható kiszolgáltatottság, amiben élünk.

Nincs jóslat. Nincs prófécia. Csak a megfigyelhető, itt és most létező tények vannak. Minden elem a helyére került, minden csavart meghúztak, minden előkészítő munka lefutott, mindenki elhelyezkedett. Az emberi civilizáció készen áll a beomlásra.

A korok egyre rövidebb ideig tartanak, mintha visszaszámlálás folyna.

Hozzászólások (29) | Kedvencekhez (0) | Idézés a honlapján | Találatok: 242

Különös kultúrában élünk. Mítosza van az erőszaknak, egyszerre imádjuk és gyűlöljük, mint alkoholista a szeszt, ami átmenetileg enyhet ad, de cserébe biztosan megöli. Vajon mi vonzó az erőszakban? Nekem mi tetszik benne?

Legkedvesebb hőseim többsége hivatásszerűen öl. Azumi bérgyilkos; Zatoichi vívómester, hullanak körülötte az emberek, mint a legyek; Richard B. Riddick profi gyilkos; Jack Bauer katona és kém, habozás nélkül megöli, aki az útjában áll, és megkínozza, akitől akar valamit; Jason Buorne bérgyilkos; Alice profi gyilkos; Blade szintén; Ruslan az orosz maffia bérgyilkosa volt; Beowulf önimádó gyilkos; Akhilleusz a gyilkolásnak él; Maximus gladiátor és hadvezér, más néven: gyilkos; Arthur király a kardjával oldja meg a nehézségeket; Bob Lee Swegger mesterlövész… Amélie talán az egyetlen, aki nem ölt meg senkit.

Kedvenc játékaim illeszkednek a felsorolásba. Postal 2: nevezik pszichopata szimulátornak, sokan minden idők legbetegebb játékának tartják. Deadly Shadows: főszerepben Garrett, aki bárkit eltesz láb alól, ha megnehezíti a munkáját. Oblivion: Isteni Szajha, Lazarus professzor, Blaynshorne és a többiek, mind szakképzett gyilkos. Stalker: kincsvadász hősöm a meggazdagodás reményében járja Csernobil élhetetlen pusztáit, puskavégre kapva vetélytársait.

A saját karaktereim sem kivételek.

Joyce Byron, legbékésebb hősöm. Két ember fejét törte be. Profi gyilkosokat fogadott fel testőrként, akik tucatnyi embert öltek meg. A Kunoichi Klán, Joshi Masada zsoldoscsapata, hét kedves, jófej szociopata, akik bárkit megölnek, lelkiismeretfurdalás nélkül. Sonia Drake, a Leszboszi Cápa, a világ talán legprofibb gyilkosa, kinek csupán egyetlen ellensége nem végezte vérbefagyva: ő egy folyó fenekén lelte halálát, lánccal és kovácsülővel a lábán. Amer, a nagy mágus, életének egyes időszakaiban tömeggyilkosként tevékenykedett, varázserejével ezrekkel végzett.

Utálom a kegyetlenkedést, megvetem a terrorizmust, gyűlölöm az erőszakot. Az erőszakoskodó embereket darabokra tépném, kitörölném még az emléküket is a mindenségből. Furcsa dolog ez. Valahol, valamikor meg kellene állítani ezt az eszelős szokást, de attól, hogy én abbahagyom, más nem fogja. Ha megtagadom az erőszak alkalmazását, azzal az önvédelmet tagadom meg, ez pedig nem nemes cselekedet, hanem csupán őrület, és nem eredményez mást, mint azt, hogy egyszerű préda lesz belőlem.

Nekem úgy tűnik, hogy az erőszak akkor jön elő, amikor minden más ötletből kifogytunk. Ez pedig elgondolkodtató, hiszen a világ tele van erőszakkal, fegyverkezéssel, fenyegetőzéssel, hivatalos, államilag szentesített erőszakkal. Kapásból csupán egy olyan államot tudnék említeni, amely nem erőszakos sem befelé, sem kifelé: Izland. Az összes többi, amit felhozhatnék, minden irányban háborút visel.

Egy szerző szerint a hadsereg elsődleges szerepe a kormány védelme a lakosság haragjától és nemtetszésétől. Nézete szerint az igazi elnyomás a következő intézkedéssel kezdődik: megtiltják a népnek, hogy legálisan fegyvert birtokoljon.

Az erőszak a tökéletes és végleges megoldása egy problémának, mert hiszen volt-nincs – de azt is vallják néhányan, hogy az erőszak erőszakot szül.

Hol lesz ennek a vége?

Közelebbről megvizsgálva kedvenc hőseimet, azt látom, hogy sohasem kegyetlenkedtek, sohasem a megfélemlítés céljával folyamodtak erőszakhoz. Ritka kivételtől eltekintve, önvédelemből vagy mások megóvása érdekében léptek a tettek mezejére.

Talán az tetszik bennük, hogy volt bátorságuk és elszántságuk átlépni a végső (emberi) határt, belemerülni az élet-halál harc mindennél kockázatosabb világába, ölni és meghalni, ha úgy hozza a helyzet. Én meg jelentéktelen döntéseket halogatok évek óta.

Riddick egy egész inváziós hadsereggel és emberfeletti vezetőjükkel szemben is rezzenéstelen arccal vállalta az elveit. Micsoda lelki erő kell ehhez!

Gorkie a legnagyobb hatalommal is packázni mer. Micsoda önbizalom, és micsoda kompetencia!

Etimológiai kutatásaim arra vezettek, hogy a „harcos”, a „katona” szó valamikor az ősi világban azt jelentette, „aki szembenéz a halállal mások helyett”. Elég messzire jutottunk ettől az elképzeléstől a kegyetlenkedő, szűklátókörű, parancsra jóvátehetetlen bűnöket elkövető, fegyveres őrültig, akikkel tele van a világ.

Mi lenne a megfelelő hozzáállás az erőszakhoz? Odatartom a másik orcámat is? Ez a biztos halál. Belemenni az adok-kapokba, megpróbálni végezni mindenkivel, aki erőszakos velem?

Manapság óriási visszhangja van az erőszakos filmek és erőszakos videojátékok betiltásáért folyó kampánynak. De vajon milyen valós szándék húzódhat meg emögött? Nos, ez meglehetősen egyértelmű. Nevezzük így: a gyengeség kultusza. Ezek a mozgalmak szántszándékkel gyengítik az embert, olyannak állítják be, akit a széltől is óvni kell, akinek egy film, egy játék is kikezdheti az idegeit és tönkreteheti őt.

Az Alien vs. Predator 2 című videojáték az egyik leghorrorisztikusabb hangulatú játék, amit valaha is készítettek. Ismeretlen bolygó, támaszpont, roppant veszélyes idegen lények, és mind rám vadászik... Én teljes sötétben játszom, óriási hangerővel, 5.1-es térhatású fejhallgatóval, teljes beleéléssel. Nem mondom, voltak pillanatok... De miről van itt szó valójában? Arról, hogy akkor is helyt kellene tudnunk állni, ha mindez a valóságban történik meg!!!

Nekem, Duncannek, nemcsak akkor kellene tudnom hideg fejjel gondolkodni, precízen cselekedni, és túlélni, ha egy biztonságos szobában ülök, és egy monitort nézek, hanem akkor is, amikor ez a tényleges valóság a számomra, és tényleg ott vagyok azon a bolygón, és tényleg az történik velem! Ez az elvárásom magam felé, ennek fényében pedig elutasítom azt az emberképet, mely szerint az ember gyenge, és megvetem azokat a mozgalmakat, amelyek ezt az ideológiát próbálják eladni, annak fedezetében, hogy ők a fiatalok érdekében cselekszenek. Nem, pont fordítva.

Hogyan viszonyuljunk az erőszakhoz? Mi lenne az ésszerű? Mi lenne a józan hozzáállás?

Az erőszak mítosza alakítja az erőszakhoz való viszonyulásunkat. Ez a mítosz pedig zavarbaejtő. A legalapvetőbb kérdésekre sem ad választ.

Minden bizonnyal, nem véletlenül.

Hozzászólások (20) | Kedvencekhez (0) | Idézés a honlapján | Találatok: 155

A Kik hazudnak nekünk cikk kommentelése közben kialakult vita egyik kérdését felhozom ide, hogy azok is hozzászólhassanak, akik nem akarják végigolvasni a százegynehány kommentet.

A kérdés az, hogy lehetséges-e irányítani az érzelmeket, illetve, hogy a gondolat felette áll-e az érzelemnek?

Én most itt ülök az asztalnál és írok. Mit érzek? Ha arra figyelek, amit épp csinálok, akkor kajánságot, mert hát micsoda jó kis provokáció lesz ez a cikk! Ha arra gondolok, hogy ezután játsszani fogok, és egy hatalmas csatabárddal csépelem a zombikat, lelkes vagyok. Ha a szerelmemre gondolok, leírhatatlanul boldog vagyok. Ha arra gondolok, hogy holnap be kell fizetnem egy rakás számlát, akkor kezdek dühös lenni.

De miért gondolnék erre? Ezzel szennyezzem, a tudatom? Hát nem! Úgyhogy most ismét Gorkie-n jár az eszem, és méterekkel a föld felett lebegek.

Számomra köznapi tapasztalat, hogy a gondolataim megelőzik az érzelmeimet. Ahogyan az is, hogy a gondolkodásomat én irányítom.

2001. szeptember 11-én A téboly katonáit írtam éppen. Délután fél négykor bekapcsoltam a tévét, és nagyon megviselt, amit láttam. Ismertem akkoriban valakit, aki ugyanazt látta, amit én, és hangosan röhögött örömében. Ugyanarra teljesen másképp reagált érzelmileg.

Látszólag az érzelmeink megelőzték a gondolatot, hiszen derült égből villámcsapásként ért a dolog, de a reakciónk mögött ott állt az egész világképünk, hitrendszerünk, millió és millió gondolatunk és döntésünk, és mindezeknek megfelelően éreztünk.

Az érzelem reakció. Ami megváltoztatható. Nem csak a kialakult érzelem változtatható meg, hanem a reakció is.

Hogyan? Van néhány módszer.

Tizennyolc éves koromban 147 centi magas voltam. Nem tudom, hogy miért. Borzasztóan megviselt. Azután egy év alatt nőttem huszonöt centit. És nem vettem észre! Ugyanúgy éreztem magam, mint előtte, ugyanúgy hatott rám az éveken át tartó folyamatos gúny, amit kaptam. És ugyanolyan kirekesztettnek éreztem magam.

Azután részt vettem egy érdekes kiképzésen. Ülnöm kellett egy széken, és nem volt szabad reagálnom. Közben órákon át gúnyolódtak rajtam a magasságom miatt. A poklok kínjait éltem át, de elmúlt minden. Megtanultam szembenézni vele. Ott és akkor megszűnt. Az azóta eltelt nagyon sok év alatt egyszer sem bukkant fel a korábbi érzés. Mert már nem létezett. Ez egy módja annak, ahogyan ki tudjuk ütni az inger-válasz mechanizmust, mert valójában nem gépek vagyunk.

Egy másik módszer arra, hogy kikapcsoljunk egy hátrányos érzést, a tanulás. Amikor életemben először vettem nunchakut a kezembe, rettegtem. Több testrészemet is sikerült megütnöm, néha nem is kicsit. A kitartó gyakorlás azonban végül játékká és élvezetté tette a nunchakuval való gyakorlást. Egy szint után soha többé nem sebeztem meg magam, akármit csináltam vele.

A példákat lehetne sorolni. A lényeg, hogy az érzelmeket fel lehet ébreszteni, fel lehet korbácsolni, lehet irányítani, és meg lehet szüntetni.

Nem automaták vagyunk, és nem örökkévaló rabszolgák. Meg tudunk szabadulni az önkéntelen reakcióktól – és jól is tesszük, ha kiütjük őket, mert elveszik az életünket, elveszik azt, amik igazából vagyunk.

Hozzászólások (62) | Kedvencekhez (0) | Idézés a honlapján | Találatok: 271