Sokan, sokfelé beszélnek a halhatatlanságról, a lélek időtlenségéről. A test halhatatlansága nem szokott szóba kerülni. Talán mert túlságosan látható az eredmény, hogy tényleg megtörténik-e vagy sem, és nem lehet elfedni, félremagyarázni, rejtélyeskedni.

A test halhatatlanságát a science-fiction és a horror műfajába száműzték, és tudományos képtelenségnek bélyegezték. Ha valaki csak elkezd beszélni róla, az egyik legelső reakció, ami megérkezik, valahogy így hangzik: „Az ember nem játszhat istent”.

Azt mondják, az élet szépsége annak törékenységében rejlik.

Azt mondják, a halandóságból ered a kreativitás.

A Hegylakó filmzenéjében Freddy Mercury ezt énekelte: „Who wants to life forever?”. Ki akar örökké élni…

Mi ez a különös ellenállás? Mi ez a furcsa viszolygás? Mintha bebetonozott mentségek lennének egy mindenki által hőn áhított cél elérhetetlenségével kapcsolatban, amire annyira vágyunk, hogy a kudarctól való rettegésünkben nemhogy megpróbálni nem merjük a halál feltörését, de egyenesen abba a hitbe menekülünk, hogy nem is szabad ezzel foglalkozni…

De vajon honnan jön mindez?

Mi az, ami meghal a testben? Melyik része? Érdekes kérdés ez, és nem szerencsés csípőből válaszokat rávágni. Tudományosan nem tudták megállapítani, hogy mi a halál maga, mi adja a különbséget élet és halál között, és minek a halála eredményezi a test halálát?

Első olvasatra ez ostobaságnak, felelőtlen kijelentésnek tűnik. Mi az, hogy a tudomány nem tudja, mi a halál? Mindenki tudja! A halál az, hogy nem dobog a szív! A halál az, hogy ott hever a test, és nem tud felállni! De ez nem ilyen egyszerű.

Hozzászólások (109) | Kedvencekhez (0) | Idézés a honlapján | Találatok: 650

Különös dolgok történnek néha. A görcsös ragaszkodás, majd az elengedés olyan eredményt hozhat, amire korábban nem látszott esély. Nem elfogadni a konfliktust, nem erővel szállni szembe a fenyegetéssel, hanem könnyedséggel, csodatévő módja a dolgok intézésének. Volt, hogy megtapasztaltam ezt életemben. És most megint.

Hosszas mérlegelés után úgy döntöttem, hogy nem küszködöm tovább a lépten-nyomon belém akadó emberekkel, nehézségekkel, követelésekkel, fenyegetésekkel és zsarolással, hanem egyszerűen csak eldobom a Duncan nevet, és írok tovább egy másik néven, hiszen író vagyok.

Amit tettem, azt tényleg eldöntöttem, és nem taktikázásnak szántam. Valóban eldobtam a nevet, lemondtam róla végleg, és teljes erővel az új és zavartalan írói pályám tervezésével voltam elfoglalva. Kitaláltam az új nevemet, és alaposan leteszteltem.

Kitaláltam magamnak a Niko Molotov nevet, és elkezdtem azzá válni. Örültem a váltásnak, mert bármit megváltoztathattam és kitalálhattam. Elegem volt a rejtőzködésből, a titkokból, a háttérből. Dolgoztunk az új arculaton (nem mintha lett volna régi…), és terveztük a jövőt.

Hozzászólások (4) | Kedvencekhez (0) | Idézés a honlapján | Találatok: 136

Gorkie

Mi a klánban nem ünneplünk semmit. Az ünneplés kizökkent, változást visz a mindennapokba, a cselekvésbe, a gondolkodásba és az érzelmekbe. Ezek miatt az ünnepeket veszélyforrásnak ítéltem, és emiatt a klánomban nincsenek ünnepek. De az is lehet, hogy minden nap ünnep, ez nézőpont kérdése. Minden nap szeretjük, tiszteljük, becsüljük és segítjük egymást, nem ilyenkor próbáljuk a mulasztásainkat bepótolni.

Zoe

A régi családommal mindig megünnepeltük a karácsonyt. Már egy héttel előtte elkezdtünk készülni rá, kitakarítottuk és feldíszítettük az otthonunkat, főztünk és sütöttünk. Karácsonykor sokat énekeltünk és nevettünk. Emlékszem, milyen remegve bontottam ki a csomagokat. Mindig én kaptam a legtöbb ajándékot. Azután apukám megbetegedett és meghalt. Anyukám pedig egy balesetben halt meg. Sokáig egyedül voltam, de lett egy új családom. Biztonságban érzem magam. Mi nem ünnepeljük a karácsonyt. Nekünk minden napunk szebb és teljesebb, mint a régi életem bármelyik karácsonya.

Joshi Masada

A karácsony nem buddhista és nem sintoista ünnep, emiatt nekem nem jelent sokat. Ugyanakkor nem óhajtok kirívó rendelkezéseket bevezetni a Masada Konszern dolgozói számára. Rómában tégy úgy, mint a rómaiak. Az Egyesült Államokban élünk és dolgozunk, ahol karácsonykor minden megváltozik. Emiatt egy kicsit mi is. Az ünnepek jelentős szerepet játszanak az életemben, mert emlékeztetnek valamire, ami fontos.

Hozzászólások (20) | Kedvencekhez (0) | Idézés a honlapján | Találatok: 317

A művészet legnagyobb trükkje az, hogy kitalálunk valamit, elképzeljük, átéljük, elkezdünk úgy gondolni rá, mintha az lenne a valóság, és ebben odáig jutunk, hogy a fantáziánk érzelmi reakciót vált ki belőlünk, mintha tényleg valóság lenne, amit elképzelünk.

Az író ül egy budapesti lakásban, koradélután, előtte billentyűzet, monitor, és ír. Ez az, amit tesz, ezek között a körülmények között, és ez az, ami látszik, ha megfigyeljük a helyzetet. Azután tekintetünk az arcára téved, melyen rettegés tükröződik. Ha további vizsgálatra is módunk nyílik, újabb figyelemre méltó jelenségeket tudunk észrevenni: zakatoló szív, egekbe szökő pulzus, adrenalin, izzadás, remegés, reszketés. Ül és ír, és közben görcsbe rándul a gyomra a félelemtől.

Mi történik? Azt képzeli, hogy száz évvel korábban zajlik az élete, Londonban él, bezárkózik egy Temzéhez közeli bérház legfelső emeletén található, apró lakásba, bútorokkal eltorlaszolja az ajtót, és tudja, érzi a zsigereiben, hogy a sötét, hűvös lépcsőházban túlvilági lények másznak felfelé, hogy elragadják.

Ezt képzeli, és annyira elhiszi, hogy ez a valóság, hogy az érzelmi reakciót vált ki belőle.

Kívülről nézve ez egyfajta mesterséges skizofréniának, szánt szándékkal létrehozott elmebajnak tűnik. Valójában rendkívül élvezetes átélni a képzeletet, és e nélkül a képesség nélkül aligha lenne lehetséges a hiteles művészet.

Hozzászólások (10) | Kedvencekhez (0) | Idézés a honlapján | Találatok: 196